meet the blogger
with love ♡

Utálom az egyetemet, utálom a beadandókat, nincsenek sikerélményeim, SEMMIT, ismétlem semmit nem tanultam még ebben a félévben, nincsenek céljaim a média és kommunikációval, utálom a kolit, fáj a hasam, utálom az embereket, minden nap sportolni szeretnék, minden nap látni szeretném a barátaim, minden nap szeretnék nevetni, saját szobát akarok, vissza akarom kapni az életem, újból énekelni akarok, megmutatni, hogy hozzám nem méltó holmi bölcsészkar, be akarok mutatni mindenkinek, mindkét kezemmel és azt kiabálni, hogy "Mind megbaszhatjátok!", elegem van a nyomorék interjúalanyokból, akik nem válaszolnak az e - mailjeimre, elegem van a fiúkból, mindenki csalódást okoz, csak a csókolózásra tudok gondolni néhány napja, idegesít, hogy az egyik ablak kilincse ferdén áll, fáj a hátam, fáj a derekam, csúnya az arcbőröm, utálok egyedül boldogulni, tulajdonképpen nem is vagyok képes egyedül boldogulni, szeretnék csak most azonnal hazamenni a szobámba és sírni, amíg vannak könnyeim, aztán teleenni magam pizzával és sört inni, visszaülni abba az utolsó padsorba és annak a Zsófinak lenni, akit mindenki ismert és mindenki szeretett és akire mindenki felnézett egy kicsit, az a Zsófi akarok lenni, aki vagyok, nem az, akit minden áldott nap meg kell játszanom, azt akarom, hogy megosztó személyiség legyek megint, ne csak egy a sok közül, olvasni akarok és széttépni az összes kötelezőt, összetörni a koli szobát, felgyújtani az összes politikust ebben az országban, nem akarok többé álmatlanságtól szenvedni, boldog akarok lenni megint, megint röplabdázni akarok, már családot akarok, nem akarom ezt az öt évet az egyetemen, nem is akarok újságíró lenni, az egyetem szar, szar, szar, szar, szar, szép akarok lenni, és elismert, azt akarom, hogy mindenki hallja, hogy tudok énekelni, hogy tudok hajlítani, azt akarom, hogy a tehetségemet lássák és ne azt a lányt, aki kedd reggel beül esztétikára és utálja az egészet, csak azt akarom, hogy ez az egész szar megszűnjön, mind megszűnjetek és egy nagy végtelen szivárvány lehessek, akinek nincs semmi dolga, nem kell gondolkoznia és megfelelnie, nem kell a lelkiismeret furdalásával együtt élnie, hogy egy hálátlan kis kurva, akarok egy macskát, akarok valakit, aki szeret és aki letépi rólam a ruhákat minden este, akarok zenét és művészetet, színeket és nem akartam ezt a bejegyzést megírni, de így sikerült.




Kis történet arról, hogy egyetemistának lenni mégsem olyan rossz, - avagy miként szerettem bele Budapestbe.

Tényleg nem hittem, hogy ez a bejegyzés még kettőezer - tizenháromban megszületik. Talán elhamarkodottan iszom a medve bőrére, de már második hete nem jutott eszembe munkát keresni, és bevágtatni a tanulmányi osztályra, hogy szeretnék kiiratkozni becses intézményükből, ami valljuk be, nagyon jó jel. Soha nem lesz olyan, mint a középiskola volt, ami eleinte kiborított. De ahogy másokkal beszélgettem ez nem egyedül az én saját, individuális problémám, egyszerűen mindenki úgy gondolja, hogy itt nagy ritkaságszámba mennek az igaz barátságok és a jó közösségek. Nem azt mondom, hogy lehetetlen. De nekem az az egyetlen ismerős a kampuszon elég. És most tűnhetek szánalmasnak, antiszociálisnak, strébernek, bárminek. Már megtaláltam a barátaim. Különben is. A barátaim szó annyira lekicsinyítő. Megtaláltam azokat, akikben bízom.

A nap fénypontja mindig a Duna. Imádok ott villamosozni. Imádom a reggeli Dunát, a napfénytől csillogó Dunát  délben és az esti  Dunát, amikor szól a zene a fülemben és a folyó álmosan hömpölyög alattunk. Szeretem a ködös reggeleket és a szabad helyet a negyvenkilencesen. Azokat az éjszakákat, amikor kimerült vagyok és jót alszom. A Rékával eltöltött délutánokat, a Wesselényi utca környékét és azt, hogy egy icipicit önálló vagyok. Szeretem az érzést, hogy ebben a hatalmas nyüzsgésben sem rohanok, - kivéve, ha reggelente túl sokáig bámulok le a negyedikről kávézás közben, - és azt a pillanatot, amikor vége az utolsó előadásomnak délutánonként.

A kedd a leghosszabb nap, a szerda este pedig a legkönnyebb és egyben legnehezebb. A tudat, hogy másnap már ismét a saját ágyamban alhatok felemelő, hogy láthatom a családomat és visszabújhatok a komfortzónámba pedig igencsak csalogató.

És amikor bölcsészettudományokról tíz perccel korábban elmenekülök, hogy visszaérve Budára foghassam a bőröndöm és rohanhassak Kelenföldre, boldog vagyok. Őszintén mondom, hogy szeretek itt lenni. De elképzelhetetlen az az izgalom, amikor végre felszállhatok a gyorsvonatra és tudom, hogy két és fél óra múlva otthon vagyok. Mert bár valamilyen szinten ez is az otthonom, el tudtam fogadni azt, hogy itt élek, de az más. Az az igazi.

Mindig is ez lesz, a mámor, hogy hazamehetek és az eltökéltség minden hétfőn, amikor visszajövök. Kicsit olyan, mintha két darabra szakadtam volna. Az egyik felem képes felvenni ezt a tempót és elfelejteni azt, hogy mindez másképp, sokkal jobban is történhetett volna. De a másik Zsófi minden hétfőn ott ragad a tizenötödik vágányon és várja a csütörtököt, amikor megkönnyebbülten újjáéledhet, hogy valójában nincs is semmi baj.




Somogyi Zsófia Zsóka első helyzetjelentése, a Dayka Gábor utcából, innen a negyedik emeletről, ahova mindig felhallatszik a Budaörsi út zaja. Először is, szeretném megköszönni nagymamámnak, hogy a pörköltje az ötödik napon is ugyanolyan finom, apukámnak és anyukámnak, akik kibírják a mindennapos telefonálgatásaim, akik nem kapnak agyvérzést, amikor tizennyolcezret költök egy kabátra és a testvéremnek, aki nagyon - nagyon hiányzik most, hogy nem láthatom minden nap. Boginak, aki minden üzenetemre készségesen válaszol. Rékának és Fanninak. Csak úgy. Köszönöm!

Megszoktam. Azt, hogy nincs saját szobám, a szomszédok bútortologatásait, az ágyam keménységét és a port, ami mindenhol van. A lépcsőzést még annyira nem, de legalább már nincs izomlázam. A kaktuszom egyenlőre haldoklik és hiába próbálom nem öntözni a földje egyszerűen mindig száraz, és egy kicsit mindig megitatom az ablakban már hetvenmilliószor felforrt Natur Aquaval. Lehet, hogy ez a baj.

Valójában nagyon modern környezetben élek, tulajdonképpen azon kívül, hogy egy légtérben vannak az ágyaink nem tűnik fel, hogy kollégium, mivel saját fürdőszobánk van (külön helyiségben elhelyezett toilet - tel!!!!!!!!!!!) és csak akkor kell elhagynunk a kis kuckónkat, ha főzni szeretnénk valami finomat. Az egyetlen dolog, ami zavaró, az a rengeteg porcica (vagy pormamut, ha a méreteket szeretném hangsúlyozni), ami beborítja a padlót, mivel nincsenek takarító eszközeink és egyikünk sem hurcolná haza szívesen a helyi járaton a partvist és társait. Ezért első alkalommal a szobaszervizre fogunk hagyatkozni, azután majd autóval hozok mindenfélét, hogy ne kelljen állandóan cipőben lennünk idebent is.

A mai utolsó előadásomon illetve a művtörin kívül minden nagyon érdekesnek tűnik, kiemelném a retorika - kommunikációt és a filozófiát, de ugyanígy beszélhetnék a filmelméletről is, vagy bármely másikról. A gyakorlatot kifejezetten várom, az interjú készítést és azt, amivel foglalkozni szeretnék, mindent, ami az újságíráshoz, íráshoz köt! Bár én vagyok a legfiatalabb, nem bánom, szorgalmas leszek és a tanárnő egyébként is nagyon kompromisszumképesnek tűnik.

A város maga lenyűgöz, a nyüzsgés és az élet, ami egyébként odahaza nincs meg. De nem kedvelem az embereket, akik sznobok. Nem a fiatalság, a felnőttek. Nem mosolyognak, a buszon, és bármely másik tömegközlekedési eszközön csak merednek maguk elé, és bárkiről megmondod egyetlen gesztus alapján, pesti - e vagy sem. A boltokban nem köszönnek, csak a biztonsági őrök üdvözölnek a "Tudjuk, hogy lopsz!"  arckifejezésükkel, és egyébként semmit sem köszönnek meg, sehol. Lökdösődnek, nem hordanak esernyőt esőben és csak úgy leülnek melléd akárhová. Persze, ez nekem azért furcsa, mert nem ebben nőttem fel és majd hozzászokok ahhoz a világhoz, ami itt van. De egyenlőre süt rólam, hogy nem idevalósi vagyok, mindenki megnéz, kinéz magának, bárhova megyek. A hajléktalanokat sem vagyok képes elviselni, rosszul érzem magam tőlük, fáj a szívem, ha rájuk nézek, de egyszerűen nem tudom nem bámulni őket. Talán egy napon képes leszek úgy elmenni mellettük, hogy tudomást sem veszek róluk.

Most készülődöm Rékához, Bogi egy órája indult Szombathelyről és végre egy teljes hét után láthatom! Ez a legnehezebb az egészben, a kötődés, egyszerre nehéz és jó érzés úgy felkelni minden nap, hogy bár nincs mellettem, de csak ránézek a tetoválásomra és tudom, hogy a mi barátságunk örökre szól. Ezt bizonyítandó fél tízre ideér és csapunk egy elő bulit, hogy Hencsi születésnapját holnap kellőképp megünnepelhessük!

Lábjegyzetnek leírnám még, hogy első nap rossz villamosra szálltam és MINDIG rendetlenség van az asztalomon.  #partyon