meet the blogger
with love ♡

nem én akartam allergiás lenni. sohasem szerettem. még ha különlegessé tenne. de nem, minden második - harmadik ember allergiás valamire, vagy több mindenre, de nem veszi észre magán. én sok mindenre az vagyok, parlagfűre, poratkára, lándzsás útifűre, fekete ürömre, ha sokat vagyok napon kiütéseim lesznek, szóval elég rendesen meg vagyok áldva, mit ne mondjak. asztmás is vagyok/voltam, de én úgy fogom fel, hogy legyőztem. régóta nem fulladtam már be, terhelésre semmi bajom. spontán, akkor szoktam sípolva venni a levegőt, ha sokat röhögök, de az is elmúlik. vagy nem, mert utána azon röhögünk, hogy én hogy röhögök :'D na, mindegy. szóval, gyűlölöm az allergiát. azt mondták három éves koromban, hogy elnövöm. a fenéket. 12 éve szenvedek. persze, ez most megint panaszkodás, mert én azt jól tudok, de most sem kapok levegőt, a szemeim duzzadtak, vörösek és véreresek. próbálok nem foglalkozni vele, de kellemetlen, amikor a sok könnytől nem látok semmit :s

egy éve nem láttam őket, ha nem több. és most, így hirtelenjében kiautóztunk Adásztevelre. mióta a papa meghalt minden más lett. minden összeomlott. anyáék nem vittek minket oda szívesen. nem akarták, hogy lássuk, milyen állapot van az egykori szeretett helyen. dübörgött a szívem mikor megálltunk az ismerős zöld kapu előtt. a teraszt, mint minden nyáron és tavasszal most is befutotta a lilaakác, a ház előtt pompáztak a virágok, az udvarban is, de a melléképületek omladoztak. a régi kis konyha és kamra, ahol olyan jó hűvös volt és finom illat, most büdös volt, olajszagú, tele szerszámokkal, egy félig összerakott Mustang-gal. a hinta, amiben annyit hintáztam mint újkorában, még mindig ott lógott a mennyezetről. mellette viszont egy újnak számító kanapé, amit még nem láttam. nem tudom, mi óta lehetett ott. és hiányzott Lizi, akitől anya annyit félt, a bozontos kutya, aki mégis aranyos volt. a ház belülről nem változott sokat. a nappaliban egy olyan kanapé, mint kint a nyári konyha mellett, de jobb állapotú. a kis tükörben már nem lehetett látni magamat, annyi fénykép volt beletűzve, és mellé, a faburkolat szegélyére is állított fotókat a mama. felemeltem egyet, amin a papa volt, ölében én, és mellettünk anyu legfiatalabb tesója, a nagybátyám, Gábor. teli szájjal vigyorgott, sűrű, fekete hajam volt még pár hónaposan, és a papa is mosolygott. hiányzik. hiányzik az, amikor kivitt lovagolni a Géza bácsiékhoz. hiányzik a jókedélyűsége, a viccelődései. a mama pont mint régen. a nevetése, a beszédstílusa, bár a haja most hosszabb volt, mint legutóbb, azt hiszem. rég volt már. Hazajött Gábor is a munkából, - igen, most szerencsére mindkettőjüknek van munkája, minimálbérért dolgoznak, és nekik már az is jó, - jó volt hallani a hangját, ahogy megszólított, "Na, mi van, Zsófi?". mosolyognom kellett. megmutatta képen a barátnőjét, a szobáját, amit saját maga hozott rendbe az emeleten, kékre meszelte, és rakott össze magának számítógépet, tényleg, azt hittem, rosszabb lesz. sokkal rosszabbra gondoltam. azt hiszem, meg fogom kérni anyát, hogy gyakrabban járjunk le. a keresztanyámék is ott voltak, jól éreztem magam, pedig először szorongtam. de jó volt őket újra látni ilyen hosszú idő után. eszméletlenül jó.