meet the blogger
with love ♡

már ott tartok, hogy napi szinten kétszer írok, hála az én drága jó hullámzó hangulatomnak. itthon nem tört ki apa hazaérkezésével a polgárháború, még. viszont érzem, hogy szét fogunk menni. nem akarom megint elveszíteni a BARÁTAIMAT. nem holmi haverokat, akikkel pizzázunk egy füstös pincében, hanem a barátaimat, akikben bízom, akikkel együtt nevetek, együtt sírok. csakhogy úgy vettem észre ez senkit, egyik tagot sem érdekli a négyesből, csak engem. diának hiába mondom, holott érdekes, ő is sokszor megemlíti nekem. idézem "és h őszinte legyek jó h vannak barátaim, de ez nem minden számomra, vannak barátaim mégsem vagyok boldog...akkor meg??" "már nem érdelek , h a stella nem ír rám..érted?? mert már nem jelent nekem annyit mint régen." szóval ennyit ér a barátság? ennyit? igaz, talán én vagyok naiv, hogy azt hittem, örökké fog tartani. de azt hittem, túléli az egy évet. beszélnünk kellene. megbeszélni és leülni. úgy, hogy ne legyen sértődés. bogival beszélni fogok. nehezen jönnek majd a szavak a nyelvemre, de ÉN NEM HAGYOM ANNYIBAN. én voltam egyedül, amikor keresztülnéztek rajtam és nem tudtam senkinek önmagamat adni. nem nyíltam meg úgy, mint ennek a három embernek most. eszméletlenül rossz magányosnak lenni. és én tudok változni, ha arról van szó. csak ehhez mindenkinek hozzá kell állnia, nem hagynia a fenében. én tudok küzdeni. nem is akárhogyan. egyszer már otthagytak, beletapostak a földbe, és engedtem, most nem fogom, hogy a három legfontosabb ember az életemben a családom mellett elkallódjon.