ma reggel a buszon furcsa érzésem volt. eszembe jutott, hogy tegnap este olyan fáradt voltam, hogy elnyomott az álom és nem imádkoztam Japánért, a szeretteimért és a koncertért sem. arra gondoltam, hálát kellene adnom. nem tudtam, miért, de így éreztem. azután reggel Dia elém jött a lépcsőfordulóba, amin meglepődtem. normális esetben ott nem hagyta volna a fotelt, a puha helyét. aztán leültünk, és nem is emlékszem hogy, de egyszer csak azt mondta: "Beszéltem tegnap az Andrissal a koncertről, és azt hiszem... még egy napot ki kell hagynunk az iskolából." abban a pillanatban magamhoz rántottam és elkezdtem bömbölni, hisztizni, elöntött a boldogság, hogy ÚR ISTEN, OTT LESZEK A KONCERTEN! boldog vagyok, megkönnyebbült, vidám és el sem tudom mondani mennyire boldog. boldogboldogboldog! első sorból fogom végigtombolni, üvölteni, sikítani, már várom a vonatozást, a 10 óra sorban állást, mindent. megígérted Miyavi. én is megígértem.