Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.

További finomságok:
Tumblr
Twitter
Instagram

most, hogy fekszek az ágyamban, zúg a fülem, a vádlijaim életképtelenek, most minden olyan réginek és túl gyorsnak tűnik. de 10 órán át állni és fázni, majd több, mint két órát végigüvölteni és tombolni, az nem rövid idő. le kell írnom, mert nem akarom elfelejteni. az emberek memóriája szelektál, és én nem akarom, hogy ez a nap kitörlődjön.

a vonatozás nevetséges volt. felszállni a budapesti gyorsra olyannak tűnt, mint megírni a halálos ítéletem. féltem, hogy a pályaudvar majd akkora monumentális lesz, hogy eltévedünk és semmit nem fogunk megtalálni. de leszálltunk és egyszer csak a 79 - es trolin ülve találtam magam, azután meg már a csarnok előtt, és zenét hallgattunk. 8 embertől kérdeztük meg, merre kell menni, és az első dolog, amit megláttam Miyaviból, az a turnébusza volt. azután elkezdődött az, ami a legborzasztóbb: várni. odajött hozzánk két lány, beszélgettünk, de a percek valósággal vánszorogtak, a szél pedig fújt és fáztam a kabátomban. vagy ötször elküldtek minket a sorból, nem lehetett beállni, csak hat órakor, és a tömeg már kezdett türelmetlen lenni. azután kijött három ember, egy európai hölgy meg két japán. elmondták, üzenhetünk Miyavinak egy levélben, de csak 20 fő. kapásból odarohantunk és elsők között kaptam papírt meg tollat az ázsiai férfitól és három két mondatos levelet kanyarítottam:

innentől kezdve megindult bennem az élet és első sorban akartam állni. elmentem gyorsan még egyszer mosdóba öt óra után, és egyszer csak jött értem Dorottya, hogy engem keres a japán férfi. visszamentem és azt mondta, szeretne még egyszer lefényképezni a levelem másik oldalával is. aranyosak voltak. aztán fél hat után elkezdtünk sorba állni, volt ott ötven ember, akik már előző nap kint aludtak. bár amikor mi 10 óra után odaértünk még alig volt 30 ember ott, akik között már voltak olyanok, akik csupán reggel érkeztek. kiakasztott a viselkedésük, folyamatosan, hogy első ötven ember, első ötven ember. én becsülöm, hogy ő kint aludt egy éjszakát Miyaviért, de nem kellett volna ilyen felhajtást csinálni. aztán hirtelen megfordították a kordonokat és a sor végére kerültünk. na ott elborult az agyam, kifutottam a másik oldalra, és beálltam az első ötven mögé, mondván én tíz órája itt állok és nem engedem magam elé azokat, aki csupán egy órával ezelőtt érkeztek. aztán elkezdett előre tódulni a tömeg, majdnem összenyomtak, de a motozás után bejutottunk, szó szerint berontottunk a színpad elé a második sorba. igaz, volt mellettem egy 2 méter magas colos fiú, aki nem értette meg, hogy a fél színpadot kitakarta, de róla később. az az óra viszont szinte elröpült, végre meleg volt, hangolták Myv gitárjait, és egyszer csak megjelent Bobo, fekete -fehér csíkos alsónadrágban, mezítláb és leült a dobok mögé. majd fellépett Miyavi, először csak a What's my name? gitárjátékát hallottuk, aztán megláttam őt, életnagyságban, testközelben. még csodálatosabb volt, mint a képeken, látni a mosolyát, a mozdulatait, hallani a hangját és ahogy húzta a közönség agyát... a dalok egymás után következtek, mindig jobban és jobban éreztem magam, bár már éhes voltam és fáradt, de nem érdekelt. közben bekerültem a colos csávó elé, mondtam Diának, hogy egyik szám közben jó nagyot lökjön rajtam, ha beindul, onnantól kezdve végig láttam mindent. meg ott volt két évvel ezelőttről a tesókám is, ott nyomta mellettünk, hát brutális volt. a vizes hajam a nyakamra tapadt, de amikor Miyavi rám nézett, nem mellém, nem fölém, bele a szemembe, akkor csak elmosolyodtam és szerettem volna őt megölelni, és azt mondani: arigatou. a koncert viszont nem állt meg, tartott egy perces csendes imádkozást Japánért, és akkor elsírtam magam. nem bömböltem, de ahogy lehajtott fejjel imádkoztam könnyes lett a szemem. majd jött a Gravity, és csak meredt mindenki maga elé, és tudta, hogy ez a dal most nem nekünk, hanem azokért a japán emberekért szól, akik mindenüket elveszítették. előtte még volt egy kisebb technikai szünet, a Boom - Ha alatt, de megoldották és eljátszotta a dalt elölről. közben folyamatosan mozgott a színpadon, próbált mindenkihez közel kerülni, és folyamatosan beszélt hozzánk. a katasztrófáról, hogy mekkora jó, hogy a kibaszott koncertjén vagyunk, és hogy már másodszor van Magyaroszágon. beszéltetett japánul, de nem emlékszem, mi volt az a két szó pontosan, így nem akarok hülyeséget írni. megmutatta tánctudását is, aminek külön örültem mikor felhúzta a pulcsiját. gitározott a háta mögött, a földön fekve, kajánul vigyorogva lejött elénk, nevetett és mindez őszinte volt. egyszer végigsimított a gitárállványon és végignyalt az ajkain, akkor üvöltött először nagyot a közönség koncert közben. majd egyszer csak befejezte, integetett, köszönetet mondott, de túl hamar tűnt el, így ott maradtunk és kiabáltuk a nevét. aztán megjelent Bobo és visszajött ő is törölközővel a nyakában és telefonnal a kezében. még kaptunk tőle két dalt, majd tényleg elköszönt, megtapsolt minket és mi meg az ő nevét üvöltöztük. egyszer még rám nézett, integettem neki, és pislantott egyet meghajtott fejjel, boldog voltam, hogy kétszer is észrevett. a leveleinkkel nem tudom, mit fog tenni, vagy a képekkel. de üzenhettem Miyavinak, láthattam testközelben, tomboltunk a Shelteren, az Are you ready to rock, - on, a Chillin' chillin' money blues - on, ahol néhányan aprópénzt szórtak a színpadra, amitől meghökkent kicsit, de csak elnevette magát. jól dolgozott össze velünk, és most odafigyeltünk arra, hogy meghallgassuk, amit mond. ez egy tökéletes ismétlése volt az előző koncertnek, bár nem voltunk 1700 - an, lehetett talán 1000 ember. voltak ismerős arcok, folyamatosan kaptunk vizet és Myv is locsolta az embereket. borzasztóan boldog vagyok.

ezek csupán szavak, de ott lenni, és látni őt, hallani, érezni, az valami fenomenális. valami fantasztikus. ez csak dióhéj.