meet the blogger
with love ♡

délután átmentem teázni mamáékhoz, leültem az asztalhoz, és ő csak annyit kérdezett: "Na, milyen volt?", belőlem meg ömlöttek a szavak. elmeséltem a táncot, hogy énekeltem. mama meg felemlegette azt, hogy "Te világ életedben énekeltél!", hogy énekeltem télen, amikor bicikliztünk az oviba, hogy énekeltem az udvaron, egyedül és másoknak. bár ez a mi közös bálunk volt, mégis mindenkinek volt valami, amiért külön izgatott volt. és nekem ez az volt, hogy az egész iskola előtt álltam színpadon, hogy mindenki látta azt, aki vagyok. nem számított, hogy nem vagyok tökéletes, hogy nem vagyok öt kilóval kevesebb, semmi sem számított. csak én voltam, és a hangom, és az a sok ember előttem, akik tapsoltak és sikítottak. lehet, hogy nem látszott, de előtte baromira izgultam. hiába akartam gyakorolni, elfelejtettem a szöveget, a hangomat borzalmasnak éreztem, és az az egy szendvics amit egész nap megettem is vissza akart jönni. remegtem, bár azt sem tudtam mikor kell majd színpadra állnom. aztán Bogi azt mondta, minek izgulok? mi fog történni ott velem? és annyit mondtam neki, hogy ott végre én leszek. ez volt a kulcsszó. nem tudom, kinek tetszett, kinek nem. nem is érdekel igazából, sohasem érdekelt mások véleménye. de amikor a két dal után lejöttem a színpadról a kalapomban, és odajött hozzám mindenki, Szelli kisírt szemekkel, hogy megsirattam, Bogi és Dia, Ricsi adott két puszit és az osztálytársaim, a temérdek idegen ember és még a technikus Gyuri is. és az az érzés örökre bennem marad, amit akkor éreztem, amikor Szelli anyukája kifutott elém és magához ölelt. vagy amikor Bia apukája elkezdte szidni a Megasztár "seggfejeit", az, amikor Bence is gratulált. és nem fogom elfelejteni azt a sok tekintetet, ami végigkísért miután énekeltem. nem fogom elfelejteni Kiru arcát a Rockstar alatt, sem azt, hogy a közönség tapsolni kezdett a feje fölött mikor én is tapsoltam. apa azt mondta, büszke rám. a keresztanyum végigsírta a bált, és Dia anyukája azt mondta, kincs van a torkomban. ilyet még soha senkitől nem kaptam, és nem győztem köszönni. meg voltam hatva, én is tudtam volna sírni örömömben. úgy, ahogy sírtam az apa - lánya tánc alatt. emlékezni fogok a nyitótáncra, mindkettőre, kicsit talán hiányozni fognak a próbák. emlékezni fogok a táncra Bencével, mindkettőnk famozgására, emlékezni a Teddyre, a sétára Magival és Diával, a díszítésre, arra az érzésre, amikor majd megfulladsz a ruhában. emlékezni fogok tekintetekre és mosolyokra, szavakra. könnyekre és arcokra, illatokra, próbákra és nevetésekre, Rá is emlékezni fogok, de az ő világa és az én világom nagyon messze van egymástól, hiába tartozom az ő külön kis dimenziójához, ahogy Dorka fogalmazott. inkább végig tartottam magam és nem rontotta el az estét, de sokszor kerestem őt a tekintetemmel. ez így volt jó, és ennél jobb nem igazán lehetett volna. és így volt a mi bálunk :)