meet the blogger
with love ♡

pár hónapja kaptam egy kérdést egy oldalon, hogy milyen típusú fiúk jönnek be nekem. linkeltem pár képet, köztük volt az MBLAQ tag, Mir, hozzátettem, hogy az erősen metroszexuális, ázsiai férfiakat kedvelem ( aki nem tudja elképzelni, annak itt egy kép jelen esetben Mir - ről; MIR). nem sokra rá írt egy hímnemű (!) kérdező, hogy mit tartok én annyira jónak ezekben a fiúkban. mekkora ciki, hogy én erre a stílusra gerjedek. és ezt a közvetlen közelemből is gyakran megkapom, a szüleimtől, vagy osztálytársaktól, akiknek halvány lila gőzük nincs az értékrendemről. és ez ma elgondolkodtatott, hogy úgy általában az emberekben hogy alakulhat ki ellenszenv valami olyasmi iránt, amit nem ismernek? mert ez nem olyan, hogy én utálom a spenótot, mert utálom és kész. nem, annak megvan az oka, hogy nem ízlik. de akárhányszor kérem, hogy indokolják meg az állításukat, csak megvonják a vállukat, hogy "Hát mit tudom én, miért, te mit bírsz bennük?" és akkor annyi mindent mondanék. elmondanám, hogy a színvonalas rétegnek óriási tehetsége van abban, amit csinál, legyen az tánc, színészet vagy éneklés. elmondanám, hogy a fiatalabb korosztály mind egyetemen tanul, hogy minimum két nyelven beszélnek. elmondanám, hogy ők a nyomukba sem érnek és mégis bírálják őket. de nem érné meg, mert megint csak vállat rántana, úgyhogy inkább csak elmosolyodok, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy én nem a nyugati tömegzenét hallgatom. hogy ezek az előadók azért zenélnek, mert szeretik csinálni, nem azért, hogy húscafatokban lépjenek színpadra, mint szörnyanyátok Lady Alejandro, aki már nem tudja, miképp hívja fel magára a figyelmet. különlegesnek érzem magam amiatt, hogy ehhez a réteghez tartozom, és büszke vagyok mind a zenei ízlésemre, és arra, hogy nekem a koreai és japán szexistenek jönnek be az amcsi nyálgépek helyett. haters gonna hate!