Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.
tokyo dome - köszönöm posted at csütörtök, május 05, 2011
ma reggel úgy keltem, ahogy tegnap este elaludtam. olyan fáradt voltam, hogy emlékszem, azon kezdtem el gondolkodni, mi lesz akkor, ha többé már nem bírok álomba zuhanni? hülye gondolatok, tudom, de egy pillanatra már annyira kimerült voltam, hogy nem tudtam elképzelni, milyen az: aludni. persze mindennek megvan az előzménye. előtte nap nálam "aludt" Dia. azért raktam idézőjelbe, mert egy másodpercet sem aludtunk, felkeltem kedd délben, és legközelebb szerda este feküdtem le, átvirrasztottuk az éjszakát. elolvastam az irományát, az eddigi legjobbat, azt hiszem. zenét hallgattunk, nevettünk és beszélgettünk. és ami szerintem mindkettőnk számára legfelemelőbb volt, az a Tour Final - Tokyo Dome. egész végig bennem volt a szívdübörgés, az a valami, amitől izgatott vagy és boldog, de aztán mégsem. és a végén, amikor ők sírtak, belőlem is kirobbant és jól esett. boldog voltam. jó volt szimulálni, pikniket tartani koncert közben, és reggel hajnali ötkor felhúzni a redőnyt, hogy már világos van. utazni Veszprémbe, hallgatni Dir En Grey - t meg Sadie - t, fotózkodni a Morning Show - val. jó volt, bébi :)
anya azt mondta, a papa szeretett ennyire olvasni, mint én és ő. hogy le sem tette a könyveit, milyen művelt volt. büszkeség tölt el, hogy ebben hasonlítunk. tegnap este beszélgettünk, röviden, de annak volt tartalma. hogy a szemem és a hajam az édesapámé, de lényemben és arcomban teljesen édesanyám vagyok. bár előbbivel nem értek egyet, gyakran érzem magam az ellentétek emberének - ahogy ők is azok egymásnak. de érdekes dolog a genetika, általa mindig új és új dolgokat lehet felfedezni a családon belül.
ennek a dalnak az előadójára a mai napig dühös vagyok, de nagy csodálója. Jin volt az, aki mikrofon nélkül beénekelt a csodaszép hangjával egy több ezer férőhelyes arénát, aki meg mert állni egyedül a saját lábán. büszke vagyok rád, Akanishi Jin. mindig is tudtam, hogy bennünk sok közös van.
"A múltban tett döntéseknek köszönhetően ülök ma itt. Ezek lesznek az utolsó szavaim azokhoz, akiket "elárultam". Azokhoz, akik csak akkor szeretnek, ha a kedvükben járok, azokhoz, akik most azt kiabálják, hogy "lehetetlen megfegyelmezni". Emlékszem, mit mondtatok, hogy tegyek. Megmondtátok, hogyan beszéljek, hogyan viselkedjek, hogyan kössem be a cipő fűzőm. De már akkor tudtam, hogy jogom volt arra, hogy döntsek. Mivel féltem a büntetéstől, mélyen magamban tartottam. És ha most elüldöznek a "hibáim miatt", hát LESZAROM. Mert nem akarok már senki bábúja lenni."
nem idézet. önmagunktól nem lehet idézni.
"Mellettem sétál egy nő, haja félig feltűzve, hasa pedig szépen kerekedik, a hetedik hónapban jár. Egyik keze az enyémben, a másikat pedig a kis dombocskára szorítja, óvja a fiamat, a fiunkat. A tenger sós, fülledt illata emlékeket idéz fel bennem. Egy hirtelen találkozást, egy éjszakát, egy ígéretet. Mosolya mindent elárul, a boldogságát, a jó kedvét, az örömét, gyönyörűnek találom, mindig is annak láttam őt. Virágos, lenge ruhája alól kivillan egy égszínkék pillangó, ujjaimmal végigsimítom és mögé lépek.
-Szeretlek – mondom neki, mert ez a világ legegyszerűbb dolga.
meet the blogger