meet the blogger
with love ♡

nem vagyok magas, sem tökéletes. utálok tanulni - bizony, gyűlölök. a lehető legtöbbet bénázok, a legjobb barátnőim mind különböznek egymástól, minden film végén sírok és lökött egy családom van. valami nyelvvizsga félét kéne tennem egy hónap múlva, rá kellene végre jönnöm, hogy nem vagyok gyerek. most földrajzot és történelmet kéne tanulnom, vagy zuhanyoznom, vagy bármit, csak nem sírni. tudom, hogy mind elolvassátok, de... nem azért írom? én szeretek blogot írni, hogy a pillanatnyi érzéseimet, a hülyeségeimet szavakba önthessem. mert ebben jó vagyok. mert szeretem csinálni. nyilván a kérdés az lenne: mi siratott meg? nem, nem film, nem halt meg senki, csak olvastam. elolvastam egy olyan történetet, amit a padtársam írt. rólam, róla, róluk és rólunk. nekem volt egy álmom. egy álom, amiben énekesnő vagyok. pici, fekete kalappal a fejem tetején, tornacipőben és gitárral az ölemben ülök egy színpadon. előttem ezrek sikítanak, de én csak mosolygok, kajánul és vadul az arcukba. aztán kedvesen, és magam mellé pillantok a jobb oldalra. ott áll egy lány, magas és vékony, sötét hajú, az egyéniség. szólógitárja ott lóg a nyakában, feketék a körmei és valami trikóféle lóg rajta a fekete nadrág fölött. ő is nevet, és mögötte a doboknál a szőke is. hosszú haja kontyban, ujjai között ott pörgeti a dobverőt - ahogy írta, sose tudtuk mi megcsinálni. és a balomon ott áll ő - a basszista, aki szeretteti magát a rajongókkal. sötétvörös haja a válla alá ér, teli szájjal hahotázik. és mint írtam, középen én. aztán pengetek egy akkordot, mindenki felvisít, majd még egyszer, azután a mikrofonhoz hajolok és a hangom betölti a teret. akkor nincs idő, csak mi vagyunk, és a zene.