Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.
minden évben írok egy "évvégit", hogy így mondjam. de most kicsit újítani szeretnék, zenéket fogok linkelni, ahol emlékszem, hogy miket hallgattam, hogy milyen érzések voltak bennem. vegyes lesz, nagyon vegyes, előre szólok.
szeptember elsején kora reggel Laura keltett, fél hatkor, hogy boldog születésnapot kívánjon nekem. a lehető legjobb volt, még öt percet alhattam volna az ébresztőmig, erre tessék... csak mosolyogtam, emlékszem, előtte este számoltam, hogy "Most kapcsoltam le a fürdőben a villanyt 15 évesen...", és röhögtem magamon. azután küldött apa és Ádám is, fent a kémiában meg elsírtam magam a boldogságtól, hogy ennyi ember emlékezett rá. bár úgy kezdtük az évet, hogy "Mikor lesz már vége?" (ez rengetegszer elhangzott az évfolyamán), de aznap jól éreztem magam. és utána is, mígnem egyik napról a másikra szakítottunk Ádámmal. így visszagondolva már akkor felesleges volt újra kezdeni, legalábbis hülye voltam. akkor meg akartam halni a világfájdalmamban, emlékszem hogy sírtam Dorka ölében. és itt jön az első dal, amit linkelni fogok. akkor ezt hallgattam, nem figyelve a szövegére, most viszont tökkkéletesen oda illett, már az első sora is. és nem nagy fájdalmamban... így visszagondolva illik oda, na!
azután jött az osztálykirándulás, a legjobb volt a 8 év alatt. először jártam Bécsben és külföldön, először Starbucksban, először marta szét a torkomat a Bolyhos, bár a többiekkel ellentétben én teljesen józan voltam és emlékszem sírva röhögtünk Biával azon, amit a többiek csinálnak. és elkezdődött a hajtás. és jó volt, megint meg akartam felelni magamnak. megismertem Marcit, bár Fruzsinával nem találkoztam annyit, mint nyáron. aztán októberben végleg szakítottunk, ez a két hónap erről szólt. és meglepő módon inkább megkönnyebbültem, és nem sírtam. ritkán, de nem voltam szomorú. tudtam nevetni és jól érezni magam, október végén már semmi bajom nem volt. itt jött be SP albuma, azt hiszem, és Tóth Gabi, utóbbi voltam én abban az időben.
aztán jött a semmi, a régi én, a réges régi, még a nyolcadikos, szinte szürke volt minden. jártam énekórákra, és imádtam őket. itt volt az ősz, amit imádok, mégis akkor úgy éreztem, valami hiányzik. mintha egy kis darabka már nem lenne bennem, mindig kevés voltam. de ott volt a zene, és megnyugtatott, hogy vannak még érzéseim. decemberben ott volt a Karácsony, előtte sok minden, amit meg akartam csinálni, a sok hülye ember, már szünetet akartam végtelenül, a családommal lenni.
és a Szilveszter. a legjobb volt. a legeslegjobb. éjszaka meg hajnalban is, amikor Bogiéknál malackát ettünk, meg 69 - ben nyomtuk Diával az ágyon, mert máshogy nem fértünk el. csak Stella hiányzott. valami akkor elszakadt. nem köztünk, négyünk között, inkább közte és Dia között. jártunk mi röpire Szellivel, jézus, mennyit röhögtünk! meg jártam zenélni Péterékhez, de jobb is, hogy nem kerestük egymást később. megkíméltem a pici lelkemet csalódások sorozatától :D aztán megtudtam az év szenzációját: MIYAVI, AZ ISTEN MEGINT JÖN MAGYARORSZÁGRA. annyira örültem a fejemnek, a szívem pörgött, és a mosolyomat szerintem még vésővel sem lehetett volna lekaparni az arcomról, addig, amíg rá nem eszméltem, hogy a hülye Türr Bál, amit mellesleg mi rendezünk velem az élen, egy napra esik a koncerttel. elhatároztam magam, hogy ha nem tudjuk átrakni a bált másik napra, akkor visszamondok mindenféle főszervezői meg táncos feladatot, ha tetszik, ha nem. és komolyan megtettem volna. egy percre sem gondoltam azt, hogy nem leszek ott, meg sem fordult a fejemben. tanárról tanárra futottunk, hogy rakják már át 15 - ére, osztályfőnöktől, DÖK - ös elnökig mindenkinél jártunk Diával mire átrakták. és írtam szorgalmasan, kezdett körvonalazódni valaki, aki hasonlított rám.
februárban már átkoztam a telet, utáltam a kabátot, meg a csizmáimat, pulcsiban akartam szaladgálni meg tornacipőben, itt kezdődött a SHINee. ők voltak a megmentők, SHINee save Zsófi, halálosan imádtam Taemint és tényleg kisegítettek. elhozták a tavaszt. jártam Diához filmezni, mindenféle koreai drámát megnéztünk, vele tudtam arról beszélgetni, hogy mi zajlik bennem, vele tudtam szakadni a hülyeségeimen. és visszajött the GazettE, meg begipszelték a kezem, mert röpin kiugrott az ujjam másodszor is és tönkretettem a porcot, itt jött egy elég szar időszak finoman fogalmazva, aztán egyszer csak kisütött a Nap...
eljött a zöld fű illata, eljöttek a színek, minden szünetben kiültünk az ablakba süttetni az arcunkat az év első napsugaraival. szerveztük a koncertet, hogy jutunk majd le, és egy pontra emlékszem tisztán: ülök a kádban és 20 perce zokogok Diával a túloldalon. amikor már minden lehetőséget átrágtunk és nem jött a megoldás. és mellette a pocsék félévim miatt tervezgettem, hogy nyelvvizsga, meg jobb leszek, meg mit tudom én, szóval nem voltam elveszve, de azért az embert elég rendesen le tudja sújtani az, hogy ha nagy valószínűséggel nem jut el megnézni az Istent. mert tényleg így álltak a dolgok, de mi még kajak akkor is arra gondoltunk, hogy megszökünk, meg sunyiban megvesszük a jegyeket. itt volt a filmezős időszakom is, mikor letöltöttem mindenféle romantikus "Kedves John! - t", itt kezdtem el érezni azt, hogy nincs velem semmi baj, minek nekem fiú? mert eddig bennem volt kicsit, hogy nincs mellettem senki, aztán így egyik pillanatról a másikra ráeszméltem, hogy tulajdonképpen jól érzem magam és nem hiányzik nekem senki. aztán eljött április 8. a koncert, felültünk a budapesti gyorsra, elmentünk, troliztunk, ott voltam, sírtam, üvöltöttem, rekedtre kiabáltam magam, levelet küldtem be Miyavinak, láttam őt, a szemebe nézett, az év csúcspontja volt. a legjobb dolog volt az évben, a legeslegjobb. voltak ott, akik azt sem tudták mire számítsanak tőle, de én igen: szeretetre, mert azt kaptam előtte két évvel is, szeretetet és művészetet, mert ez a férfi maga a zene. ott a második sorban beteljesült az, amiért fél évig küzdöttünk és amiért egy pillanatig sem hittem azt, hogy nem leszek ott.
következő hétvégén meg ott volt a bál, ahol énekeltem. és ez volt a legcsodálatosabb az estében. nekem nem a tánc, vagy hogy buliztunk. hanem hogy az én dalomra sikítottak az emberek. jött hozzám Dorka, szinte egy évtizednek tűnik visszagondolva. jött nekem Sadie, Mao emberfeletti hangja, a zene, amit esős napokon az ablakomban ülve hallgatok, a zene, ami megegyezik a vasárnapi érzéssel, de mégis kell, szükségem van rá. és elment Bia.. itt hagyott minket, és annyira szomorú voltam. és most is hiányzik nekem. igen, ment a huzavona az osztályban, a sikítozások órákon, de akkor is borzasztó volt megélni, hogy bele kell törődnöm abba, hogy nem lesz többé ott velünk.
hallgattam a sok keleti zenét, és a jó idő kihozta belőlem az állatot, folyamatosan röhögtem és nevettem az emberekre. és így év végére én lettem. jöttek névnapomra a négyes, mentünk Biához, ott aludtunk a Balcsinál, most hazaért apa, és év végére még az osztályfőnököt is sikerült lecserélni. és most záródalnak valami olyat kellene választanom, ami eléggé kifejező. ami a mostani, de az elmúlt évet is tökéletesen illusztrálja. és megvan a megfelelő!
meet the blogger