meet the blogger
with love ♡

ott kezdődött, hogy pénteken már kínomban a buszon legszívesebben ordítottam volna, ehelyett könnyesre röhögtük magunkat, hogy nem fértünk el. délután tök jó volt fagyival végigsétálni az utcán Diussal, meg élvezni, ahogy minket stírölnek a tejfel szőke németek és vihognak a buszmegállóban. ültünk a szimulátorban, meg Biával crazy dance - en, ahol agyonvertem a hátam, meg az XXL - en, ami ezentúl rituálé lesz minden NEJ alkalmával, úgy érzem. vihogni Diával éjszaka a sötétségeinken már kihagyhatatlan. olyan, mint egy idióta testvér, aki még akkor is kiröhög, meg menekül a békák elől, mikor odacsukom az ajtóhoz az ujjaim. Dóriéknál pedig fantasztikus volt! nekem nem az maradt meg, hogy éjszaka anyuval autózunk haza, mert fulladok, és tömi belém a gyógyszert, sem az, hogy ez nálam már pszichésen van - remélem sosem tudod meg, milyen az, amikor nem kapsz levegőt és csuklasz a hiányától - hanem az, hogy dobáljuk a rózsaszín labdát, Stellával sutyorgunk és már a falat kaparjuk, Diussal átköltjük a 67 - es utat, Bogi zabolja a sajtot magában és hogy Bence nyomja az idióta szövegét a sátorban. nekem így volt tökéletes, hogy szakadt az eső, hogy zabáltuk a lángost, és tiszta kosz voltam, hogy pénteken néztük a focimeccset. bár még mindig rosszul vagyok és holnap megyek orvoshoz, nem tudok mit csinálni. kiskorom óta nem voltam ilyen rosszul, mint most vagyok. aranyos volt, mikor Robi kérdezte, hogy ez miféle betegség még délután, és mikor mondtam, hogy asztma, meg hogy pipa kellett volna, mosolygott. szóval, már tényleg az utolsókat számoljuk vissza, az utolsó napokat, holnap még felelek földrajzból, írunk matekból, és vége. és letelt a 10. évem is az iskolában.

mert erről a számról a mi társaságunk jut eszembe. ahogy Bence mondta: "Szerinted miért azok vannak itt, akik itt vannak?"