meet the blogger
with love ♡

Most egy olyan koncertbeszámoló következik, mint még soha. Ez nem Miyavi volt, nem volt kommunikáció, a kapcsolat a zene volt. Négy óra alvás után felszállni a budapesti gyorsra úgy, hogy másnap este tíz órakor még úgy volt, el sem tudok menni... Hihetetlen szerencsésnek éreztem magam. El sem tudtam képelni, milyen lesz, ennek ellenére halál nyugodt voltam egészen addig, amíg meg nem érkeztek a helyszínre. A vonaton csatlakozott hármunkhoz Atashi, végül is ő volt a kalauz, helyi járatozunk Pesten, és úgy nagyjából száz ember lehetett előttünk, amikor megérkeztünk. A kapuban kapásból elvettek tőlünk minden ételt - italt, de eljártunk egy boltba, bár egy Piros Mogyoróson meg egy darab Jó Reggelt! kekszen kívül nem sok mindent ettem meg ittam. És várni a legszörnyűbb. Tíz órakor érkeztünk és hatkor volt a tervek szerint kapunyitás, ami annyit jelentett, hogy nyolc óra tömény szenvedés harminc fokban egy fülledt kis sarokban kemény fapadokon. Két óra körül elkezdtünk közelebb vándorolni a bejárathoz, ott beszélgettünk pár csajjal, bár mellettünk jó ideig VIP - s köcsögök voltak. Engem nem az zavart, hogy öt napja ott várnak, meg Meet&Great is lesz nekik, hanem a viselkedésük, ők nevezik magukat igazi rajongóknak és kinéznek amiatt, mert nem visongok mindenen. Dir en Grey úgy dél körül érkezett meg, elöl ment Toshiya,utána Kyo, aki beteg volt és még kisebb, mint amire számítottam, Kaoru, majd utánuk külön Shinya és egy nőre (haha) azt hittük, hogy Die, de kiderült, hogy ő aludt a buszban és valamikor a délután közepén betámolygott a többiekhez. Elég későn érkeztek, ráadásul három óra előtt elkezdtünk sorba állni és végig hallottuk a hangolást meg a próbát, és akik a túloldalon álltak, azok a tagokat is látták amikor ki - be járkáltak a STAFF - osok meg a szekrények. Ilyen kegyetlen sorban állás még nem volt. Öt ember izzadtsága ragadt rám a sajátomon kívül, beálltak az ujjaim, és hat óra előtt már beszélni sem mertem a hányingertől. A rengeteg külföldi mind első akart lenni, de megszívták, mert több, mint százötven centi magas színpad volt és az első sorban állókat mind kirángatták, mert rosszul lettek és elájultak, annak ellenére, hogy locsolták őket vízzel folyamatosan. Komolyan egyiket húzták ki a kordon fölött a másik után, meg délután mentő is volt ott. Hét óra volt, mire bejutottunk, pedig előttünk csak körülbelül száz ember állhatott, mögöttünk meg majdnem kétezres tömeg. Mikor egyszer hátulról megindultak, akkor mindenki üvöltözött velünk, hogy ne akarjunk pánikot, mert össze fogjuk egymást tiporni, emiatt haladt olyan lassan a sor és elsírtam magam, amikor kijutottam. Bent láttunk mindent még a sorból is, de megláttuk, hogy oldalt vannak ilyen padkák mellmagasságban, meg ilyen kiálló asztalkák, így oda felmásztunk és teljes belátásunk volt az egész színpadra. Imádkoztunk, hogy a program szerinti hét órakor megkezdődjön, de még fél nyolckor is a VIP tagok jöttek ki a találkozóról, bár a képek alapján se Die és Toshi nem volt túl jó kedvében, Kyo ki sem ment, Kaouru - ról nem láttam képeket, így feleslegesen adtak ki harminc - ezer forintot a jegyükért, haha, és hiába tették ott magukat. És amikor nyolckor elkezdődött, és feljöttek a színpadra, akkor egyszeriben kitört belőlem a zokogás, utána meg csak röhögni tudtam, aztán mosolyogni és tombolni a zenére. Toshi rengetegszer mutatott ránk és felénk nézett, Die és Kyo is, és nem azon gondolkodtam, hogy egy órám van csak, hanem minden dühömet és érzésemet kiadtam a zenébe, úgy éreztem, hogy megtisztulok. Az a rengeteg ember egyként tombolt, rekedtre sikítottam magam, vonaglottam. Kyo művészete valami elképesztő. Az az ember a hangjával egy csoda, meg ahogy előadja azt, amit kifejezni akar... Hanyatt vágta magát a színpadon, összegörnyedt a kis ládájának a tetején, rázta magát, sikított, hörgött, üvöltött, énekelt. Die kellette magát elég rendesen, már amikor bejött is, de fantasztikus gitáros. És Toshiyat sohasem ilyennek képzeltem, ezért hatott rám ő a leginkább. Rengetegszer csak a kezeit bírtam nézni, ahogy játszik a basszusgitáron, meg az a szoknya - nadrág szerelés csak kiemelte azt az istenállat alakját. És nem éreztem magam vesztesnek. A taxiban sem, a vasútállomáson sem, és még ma sem. Háromszor néztem vissza, mielőtt kimentünk a taxihoz, utoljára láttam, ahogy Toshi bűvölten játszik, akkor nem nézett fel. Kelenföldön két - három perccel a vonat érkezése előtt vissza kellett sprintelnem három pótjegyért, mert nem vettünk, azt hittem elmegy a vonat, de elértük. Olyan gyorsan még sohasem futottam. Egészen elalvásig extázisban éreztem magam, még most is csak ezen jár az agyam. Hatalmas tiszteletet érzek irántuk, hogy ilyet kaptam. Köszönöm Toshiya, köszönöm Dir en Grey!