meet the blogger
with love ♡

Köszönöm szépen annak a rengeteg embernek, aki a mai napomat majdnem tökéletessé tette. Azért használom a majdnem szócskát, mert ha tökéletes lett volna, az nem tetszett volna annyira, mint ez. A 'köszönöm szépen' alatt nem az ajándékokra, vagy nem csak azokra gondolok. Inkább a mosolyokra, ölelésekre, kedves szavakra és legfőképp arra, hogy akár egy percig is eszébe jutottam (: Az az egy ember, akinek az üzenetét reggel óta vártam, elfelejtett. Vagy nem akart felköszönteni. Igen, Peti, rád gondolok, az egyetlen keresztapámra. Tudom, hogy sok a gondod, de nem tudod, milyen rossz volt, ahogy percenként néztem a kijelzőt, hogy mikor írsz valami fatális hülyeséget köszöntő gyanánt. Ráadásul még haza is jöttél. Mindegy.

Az első napom az iskolában eléggé... rémisztő volt. Soha többet nem akarok tizenegyedikes lenni. Már most a szőr állt fel a hátamon, hogy jövő kedden felelünk Petőfiből. Úgy néztem én ma ki, mint aki felelni akar Petőfiből? Pedig próbáltam a 'Ki az a Petőfi?' arcomat bevetni, amikor ez a kijelentés elhangzott az órán többször is. Az új osztályfőnökünket már most imádom - nem elfogultságból. Ma volt filozófia fuckultáció (igen, direkt írtam így, mert szerintem ez így marha szellemes, haha), holnap lesz egy töri, és padtárs kerestetik (!). Az angoltanáromat is már most imádom, bár egy szót nem beszél magyarul, de legalább én beszélhetek angolul. És megdicsért, amire roppant büszke voltam. Igazából kissé könnyedebb kezdést vártam, de eddig is túl éltem mindent, most is túl fogom. Kicsit szomorú, hogy ez az utolsó előtti évem. Szomorúbb, mintha az utolsó lenne, esküszöm.



Boldog 22. Születésnapot annak a két fiúnak, akik ilyenkor öt éve elindítottak bennem valamit.