meet the blogger
with love ♡

Amikor megismertem Miyavit, azt gondoltam, igen, ő kellőképp őrült hozzám. A zenéje nem sablonos, eredeti a szövegeivel, a játékával, eredeti a külsejével, a millió tetoválással, ami a testét borítja. Eredeti azzal, amit elért. Ő nem zenész akart lenni. Focistának készült, edzett és jó játékos volt, de egy baleset miatt megsérült a lába. Nem játszhatott többé, az álmai törtek akkor parányi darabokra. Selejt maradt, aki nem használható tovább, tönkrement. Én nem tudom, ez mennyire vacak érzés, de mocskosul önző módon boldog vagyok, hogy most nem a műfüves pályán futkos fel s alá nagyokat köpve mások cipői elé. Boldog vagyok, hogy gitárt fogott a kezébe és elkezdte azon az eszméletlen módon csapkodni a húrokat, ahogy mindmáig műveli a színpadon. Boldog vagyok, hogy sikítozik, vagy épp könnyfakasztóan énekel, megőrül, táncol, vetkőzik, végignyal a gitárnyakon, beletúr a hajába vagy épp belenyúl a nadrágjába a marcangoló őszinteségével. Amikor valakinek képet mutatok róla azt kérdezik, "Ez most lány?". Én ki szoktam őket nevetni. Tényleg. Idehaza csak "a Mijavi" ként emlegetik, vagy "kínai hülye gyerekként". Ez a kínai hülye gyerek - akinek mellesleg koreai és japán vér csörgedezik az ereiben, kínai még csak véletlenül sem - viszont két csodálatos kislány édesapja, aki a hazájában és azoknak a szemében, akik szeretik az ázsiai zenét a legnagyobb művésznek számít. Szerintem Santana mélyen elbújhat az én ISTENEM gitártudása mellett. Köszönöm, Myv, azt a két felejthetetlen estét. Köszönöm, hogy két pillantást vetettél rám, hogy biccentettél, köszönöm azt, hogy alkotsz. Büszke vagyok rád és hiányzol. Boldog harmincadik születésnapot a gitáros szamurájnak!