meet the blogger
with love ♡

Az eddigi legjobb nyaram volt az idei. Bár minden évben így érzem, hogy egyre jobban ragaszkodom az emberekhez, egyre jobb dolgokat élünk meg együtt, de ez, ez tényleg igazi volt. A miénk volt. Az év is a miénk lesz, bár érzem, gyakran borulok/unk majd ki, idegesítjük majd egymást, de tulajdonképpen ott leszünk, hogy ha elesik valaki, felsegítsük.

Másfél órával előbb hazaértem, és kihasználom az egy óra felesleges szabadidőmet, Harry Pottert fogok olvasni. Aztán megtanulom a magyart és az angolt, talán sohasem kellett még ilyen nevetséges mennyiséggel készülni másnapra. De ez egyre több lesz, látom majd a pillanatot december előtt, hogy fájó végtagokkal, kimerülten dőlök neki a meleg radiátornak és zokogok a keserves életemen, bejön anya és kiröhög, én még dühösebb leszek és elátkozom az iskolát oda, ahova való: a pokol fenekére. Aztán felállok és megcsinálom a dolgom égő szemekkel, hogy aztán másnap kora reggel újból felkeljek és teljesíteni tudjak. Az a baj, hogy kell. Muszáj. Sokszor leírtam már, gyűlölöm a kényszert. Kényszerből csinálni valamit olyan, mint letömni a torkodon a legutálatosabb ételt, mondjuk a brokkoli krémlevest esetemben. Undorító, hányingerkeltő, idegesítő, taszító. De muszáj. Mellette viszont eljárhatok énekelni, tanulni valami olyat, amit imádok. Röplabdázni, hogy levezethessem a feszültséget, és megmarad a péntek egy olyan napnak, ami csak négyünké, amikor csinálunk valami olyat, ami ismét emberré tesz minket. Vagy inkább állattá... Mindegy. És tanulhatok történelmet és filozófiát, amihez legalább kedvem van. Túléljük.