Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.
Gondolkodtam. Egyszer már megkaptam ezért a mondatomért, hogy ne használjak saját magamhoz képest idegen kifejezéseket. De én mégis gondolkodtam. Akárhányszor újra gondoltam a héten az előző bejegyzésemet, annál többféle variáció jutott eszembe. Végül arra jutottam, hogy fogalmam sincs, mi lesz velem. Tudom, mit akarok, merre tartok, és mégsem. Azt is megértettem, miért kelek fel minden reggel olyan keservesen az iskolába és erre a filozófia döbbentett rá. Mert nem akarok hülye maradni. Persze, nagyon jó lenne úgy születni, hogy kisujjból kivágom a Pitagorasz tételt, vagy a reformkor gazdaságát, de akkor mindenki egyforma lenne. Az milyen unalmas lenne, nem? Nem lehetne miről beszélgetni, mert mindenki egyetértene mindenben, mindenkinek egyformán lenne a fejében minden és nem ő maga sajátította volna el. Visszakanyarodva a fő gondolatomhoz, azt nem tanulhatom iskolában, amit szeretnék, mert nincs zenei végzettségem. De őszinte akarok lenni, nincs is kedvem hozzá. Az olyan lenne, mint a kötelező olvasmány. Sokan nem valljuk be magunknak, de igen, azért nem olvassuk el, mert kötelező. Mert azt mondják, el kell olvasnod. Ha nekem a számba rágnák, hogy énekelj, már csak azért sem énekelnék. Most kezdek rátalálni az útra, amin haladni szeretnék, és boldog vagyok, hogy mégsem számítok selejtesnek. Igyekszem nem úgy kétségbe esni, mint szerdán és olyannak lenni, mint csütörtökön és pénteken. Velem tényleg az a baj, hogy nem tudok felnőni.
"So everybody - everybody Days we grew up are days We will treasure"
meet the blogger