Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.
Mindig eljön az a pont, amikor besokallok. Amikor feleslegesnek érzem a reggeleket, unalmasnak, fárasztónak és butának, idegesítőnek az embereket. Ez máskor soha nincs így. De ma kifejezetten szánalmasnak tartottam a vizslató tekinteteket, amivel minden kora reggel találkozom már a buszmegállóban. Az álmatag tekintetemmel simán ölni tudtam volna virágos jó kedvemben. Olyan untitled voltam. Se kedvem, se ingerem nem volt semmihez. És tudom, hogy mind itthon, mind az iskolában meg kell(ene) felelnem, de ember vagyok és nem megy. Majd szólok, ha már valami mutáció során képes leszek arra, hogy az élet minden egyes területén helyt álljak. Bogi mondta jól. Nekem nincs erre szükségem. Én nem akarom majd a kisvárosi polgárok egyhangú napjait élni. Úr Isten, milyen lenne az! Nem lenézendő, én nagyon is tisztelem azokat, akik a mindennapi életben sikereket halmoznak sikerre. De nekem nem menne. Én meg a kis gondolataim nem tudnánk ezt csinálni. Sokszor írtam már, ha nem magam miatt kéne továbbtanulnom, vagy egyáltalán tanulnom, akkor már rég kiszálltam volna a buliból. És ezeken a reggeleken - amikor öt negyvenkor sírva tudnék fakadni, hogy már csak húsz percet alhatok - ilyenkor kedvem lenne tűzre dobni a könyveim, mindent, csak annak az egy dolognak szentelni azt a sok haszontalan órát, amit az iskolapadban elpazarolok. Szeretnék majd igazi előadó művész lenni. Olyan, mint Takanori, aki ilyen dalokat képes írni. Akit igaz, soha nem értettek meg. De most a zenéjén keresztül többet ad magából az embereknek, mint bármikor máskor. Talán igaz az, amit a barátaim mondtak rólam. Nekem minden csak a második, harmadik, sokadik helyre fog szorulni a zene mögött. Minden.
Szombaton megyünk cirkuszba. Évek óta nem voltam már, pedig imádom. Richter Flórián egyszer azt mondta: "Ez már nem cirkusz. Ez előadó művészet." És valóban azért szeretem. Mikor elkezdődik a műsor egy teljesen más világba csöppenek, a fantázia, a lehetetlenség világába, mosolygó bohócok közé. Van az az elképesztően cinikus mondat, hogy a bohóc sem azért mosolyog, mert kedve van hozzá, hanem mert az arcára festették. Egyszer, egyetlen egyszer nézzen meg valaki egy bohócot, miközben alkot. Miközben zsonglőrködik. Utána elmosolyodik, nevet, és ezért szeretem a cirkuszt. Csak teljenek már el a napok, legyen végre hétvége. Bár hétfő reggel ugyanígy locsoltam a hideg vizet az arcomba. Sose lesz vége!
meet the blogger