meet the blogger
with love ♡

Tegnap képeket nézegettem magamról, egészen régieket. Egyiken sem mosolygok. Furcsa, mert most, hogy már kicsit megnőttem, nem telik el nap úgy, hogy ne nevetnék torkom szakadtából, vagy ne mosolyodjak el buszozás közben valamin, ami eszembe jut és kedves számomra. Ezeken a fotókon még csak a lencsébe sem nézek. Utáltam, amikor beállítottak, és a kezembe nyomtak egy virágcsokrot, vagy betuszkoltak az óvodában a karácsonyfa elé és kattintgattak. Viszont ráakadtam olyan darabokra is, ahol biciklizek. Rengeteg biciklizős képem van, és többnyire olyanok, ahol futkározok, alkotok, vagy a nagybátyám kinőtt olajzöld kabátjában pózolok a garázsunk előtt. Van egy képem arról a hajamról, ami eltakarta a kis lapockámat, az volt életem leghosszabb hajzuhataga, egyébként mindig rövid hajam volt. Sokáig még fiús gombafrizurám is, és már nem is emlékeztem, hogy az eredeti hajszínem majdnem szőkébe átcsapó világosbarna. A kisbaba kori képekben is látom "a Zsófit". Bár a rózsaszín már akkor sem illett hozzám. Minden esetre fura kisgyerek voltam.

Olvasok egy könyvet - jobban mondva regénysorozatot. Annyira primitív sztorija van, hogy normális esetben el sem olvasnám. De a férfi karakterek mind annyira megfogóan ábrázoltak a maguk hibáival, hogy nehezen tudom letenni esténként a köteteket. Come at me, Mr. Colin Bridgerton!

ÉN MÁR NEM BÍROK VÁRNI KARÁCSONYIG, ASDFGHJKL !