meet the blogger
with love ♡

Négy nap. Négy nap múlva színpadon fogok állni és egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Azt hiszem, ott a függöny mögött, amikor majd a sötétben a dobogóra lopózok is önkívületi állapotban leszek és reménykedem, hogy nem felejtek el levegőt venni. Izgulok, holnap az utolsó próba. Úgy tűnik, mintha soha nem próbáltuk volna el a dalokat, mintha alig egy hónapja tervezgetnénk ezt az előadást. Pedig nem. A legjobb formámat akarom hozni, hogy büszkék lehessenek rám azok, akiket bár én nem fogok látni, de ott ülnek majd a nézőtéren a jól ismert bordó székekben. Ők, akik fontosak nekem. Azt szeretném ha a társaim büszkék lennének rám, ahogy én büszke vagyok rájuk azért a temérdek munkáért, amit ebbe belefektettek. Azt akarom, hogy az emberek ne jussanak szóhoz. Szép lesz.

Az iskola borzalmas, nem hiszem, hogy készen állok a hétfői osztályozó vizsgámra és minden este alig várom, hogy elnyújtózzak a takaróm alatt és fejbe vágjon egy álom, amelyből aztán reggel felébredhetek. Fáradt vagyok, de ez jóleső fáradtság, munka van benne. Úgy gondoltam, majd a tavaszi szünetben fellélegezhetek, de szerencsére utána ismételten vizsgázom, így még annyi időm sem lesz, hogy a húsvéti nyúl pelyhes tojókája alól kikapjam a piros tojásokat. De ha beleszippantok a levegőbe, akkor érzem a tavasz illatát és ez minden nap életerőt ad, hogy nevessek. Még akkor is, ha már nem tudom követni magam. Úgyhogy továbbra is szívom a levegőt és megpróbálok két lábon maradni. Szép szarkasztikusan üzenem, kedves élet, lehet, hogy nehéz vagy, de én még nehezebb!

Köszönöm, Kibum, hogy minden reggel a te hangodra futhatok a buszra és rád gondolva fogom végigcsinálni ezt a hét napot. Azután ígérem, kijavítom a történelem jegyeim.