Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.
can somebody let the beast out, baby? posted at kedd, szeptember 25, 2012
Furcsán érzem magam. Mintha folyamatosan valami eufória venne körül. Nem mintha különösképp jól alakulnának a dolgaim, de azt hiszem, a kezdeti go fuck yourself világfájdalom átalakult bennem valami olyasmivé, hogy nincsenek rossz napjaim, csak kevésbé jók. És így sokkal könnyebben veszem az akadályokat. Igazából mondhatjuk, hogy akadályok nem léteznek - ha valamit elrontok magam körül, akkor arról nem veszek tudomást, csak arra gondolok, hogy kijavítom. Ez a szemlélet a tavalyi évben remekül bevált, így idén is ehhez fűzöm a legnagyobb reményeim. Úgy tekintek minden egyes feladatra, hogy a legjobbat próbálom kihozni magamból, de ha nem sikerül, akkor egyszerűen csak továbblépek ahelyett, hogy rágódnék rajta. Felesleges. Az élet így is, úgy is tovasiklik és rengeteg lehetőségtől fosztanám meg saját magam.
Bár jobb örülnék csípős őszi időnek és vénasszonyok nyarának, de az ősz itt van körülöttem és boldoggá tesz. Imádom az őszt. A színeit, a hangulatát, még az esőt is. Éjszaka, amikor a viharra riadtam fel valami kellemes belenyugvással dőltem vissza a párnámra - valahogy esőben és szélben sokkal jobban és könnyedebben alszom. És ez a pár nap egyedüllét jót tett. Csak kiültem a napsütésbe a macskáimmal és a könyvemmel az udvar közepére és élveztem azt, hogy fellélegezhetek. Megfigyeltétek már, hogy egy kiscica épp úgy viselkedik, mint egy kisbaba? Felfedezi saját magát. Körülnéz, felül, a saját mancsaiban gyönyörködik, megszaglássza magát - mosolyogtató volt. Illetve Grace Potter és a muzsikája. Valami olyan elveszett fantasztikumba invitál, ami korábban még nem létezett. Mintha Aliz lennék Csodaországban, igen. Elvont. Vagy nevezzük akárhogy, ez a rock kissé ötvözve a blues - zal libabőrt csal a karjaimra. Talán egy kicsit a The Pretty Little Reckless iránti rajongásomhoz hasonlítható - nem tudom, miért tetszik, de baromi jó.
Mellesleg mióta betöltöttem a tizennyolcat érdeklődöm a kaktuszok felnevelése iránt és feltűnően sok kisgyerek köszön "csókolom" - ot. Lehet, hogy tényleg idősödöm, csak én nem veszem észre!
meet the blogger
