meet the blogger
with love ♡

Ezerkilencszázkilencvenegy szeptember huszonharmadikán a világ túlsó oldalán megszületett egy pisze orrú, cica ajkú fiúcska, akit a szülei Kim Kibum - nak neveztek el. És bár nem tudom, milyen kisgyerek volt, sokat sírt - e, milyen hamar tanult meg beszélni vagy járni, de biztosan szeretett rajzolni és táncolni, mi több, énekelni is. Már ebben hasonlítottunk. Sajnálom, hogy nem lehettem részese a gyermeki éveinek, nem homokozhattunk együtt és nem húzhattam meg a haját. Most, hogy a sírás kaparja a torkomat szívesen emlékeznék vissza arra, hogy kidobóban jól megdobtam a vasgyúró kezeimmel egy gumilabdával. De nem tehetem. Nincs mire emlékezni, hiába is akarnék bosszankodni. Ez a kisfiú megnőtt, én nem ismertem és ő sem ismert engem. Én talán épp hisztiztem valahol, amikor ő minden bátorságát összeszedve táncolt sok - sok ember előtt. Én talán épp a matek házimat írtam, amikor ő kíméletlenül fogyókúrázott és hétvégenként a vasút zakatolását hallgatta, és arra gondolt, ki fogja bírni. Milyen... hátborzongató arra gondolni, vajon ő mire gondolt, miközben én aludtam, vagy épp ettem.
Kibum, őszintén szólva idegesítő lettél - legalább is ezt gondoltam, amikor először láttalak. Bár te annyit gyakoroltál engem frusztrált a tekinteted, a mozgásod még a hangod is. Úgy gondoltam te nem tartozol oda, ahova tartozni szeretnél, kilógsz és eleinte mindig megfeledkeztem rólad. És furcsa mód annyira gyűlölködtem, hogy elkezdett megtetszeni az, amit csinálsz. A zenében a te részeidre koncentráltam, téged kerestelek és hosszú időbe telt, mire megértettem ezt a kapcsolatot, ami hozzád kötött engem: mi ketten egyformák vagyunk. A viselkedésünk, az, amit képviselünk, a mozdulataink, a mimikánk és annyi mindent sorolhatnék. És amikor megtudtam, hogy vetkőzöl, amikor részeg vagy... Lám, ebben is hasonlítunk. Ha ez nem lenne elég, te adsz erőt minden nap. Számomra nehéz önmagamnak lenni. Mindig másokhoz hasonlítom magam, mindig meg akarok felelni azoknak, akik elvárnak tőlem valamit. És ez néha betegesen rám nehezedik és néha elfelejtem, hogy én Zsófi vagyok és nem valaki más. És amikor a pokol legalsó bugyraiban vergődtem az önsajnálatban ezektől a problémáktól, akkor jöttél te, megtaláltalak és a szavaid, hogy képtelen vagy rejtegetni azt, aki vagy, engem is felsegített. Minden nap erre gondolok. Nem számít, hogy nagy a fenekem vagy nem dús a hajam. Hálás vagyok, hogy eszembe juthatsz, még akkor is, ha neked nincs tudomásod arról, hogy létezem. Ez a tisztelet irántad feltétel nélküli.
Azt kívánom, bár elmondhatnám neked egyszer, bár megfoghatnám a kezed, hogy köszönöm. Ülnénk egy parkban, ősszel, a születésnapodon és csak annyit mondanék: köszönöm. És ebben benne lenne minden egyes pillanat, amikor megríkattál, amikor mosolyogtam, minden. Ez az én születésnapi kívánságom a te születésnapodon. Remélem boldog vagy, ez a te napod. És nem csak ma, az év minden egyes napján. Boldog Születésnapot!