meet the blogger
with love ♡

A szemeim égnek, fáj a hátam, rosszul alszom és az igazság, hogy egyetlen reggel sem ébredek boldogan. Nincsenek boldog pillanataim, olyan, mintha valami folyamatosan meghalna bennem. Mintha még fognám a saját kezem, de lassan már csak a levegőt érintem és teljesen elveszek a stresszben és ebben a mosolytalan szürke akármiben. Minden délután egy mély levegőt veszek, amikor hazaérek és arra gondolok, hogy most majd helyrerántom az életem, de nem lehet. Nem tudom. Éjjelente a félelmeim elevenednek meg, sokat forgolódok. Délutánonként csak tanulok, holott én utálok tanulni. Legszívesebben leszaroznám az egész kormányt, az összes politikust és tanárt, akik keresztbe tesznek, de nem fogom. Akkora düh van bennem, hogy már nem tudom aktívan kiadni. Nem tudok kiabálni, sem sírni, csak belül marja a torkomat és néha azon kapom magam, hogy a kezeim ökölbe szorulnak, a szívem ritmustalanul dobol és a könny csípi a szemeimet amiatt a sok igazságtalanság miatt, ami az elmúlt pár hétben ért. Már nem tudok álmodni, már nem valami pozitív utópista jövőkép lebeg a szemeim előtt, hanem az, hogy képtelen leszek olyanra érettségizni, ami számomra elfogadható, nem vesznek fel sehova, nem lesz emelt szintű érettségim, nem lesz semmi. Igazából szeretném abbahagyni, aludni egy jót, felszabadultan átgondolni mindent, mihez kezdjek most, hogy a mocskos oktatási törvények mindent keresztülhúztak. Lehet, hogy csak én aggódom ennyire emiatt. Sőt, biztos. De minél többször ülök le a töri füzetem mellé, annál többször érzem azt, hogy minek? Csak félelem van bennem és kényszer, amik elől a zenébe és a hülye sorozataimba menekülök, vagy az evésbe. Tisztára, mint egy depressziós, nem? Pedig én nem vagyok depressziós. Nem akarok az lenni.

Szombaton utazom Prágába, de valahogy most ennek sem tudok örülni. Tudom, hogy utána majd megszakadhatok a hétvégi tanulásom pótlásába. Mindig a tanulás. Nagyon távolinak tűnik és ugyanakkor sírnék örömömben, hogy egy kicsit kiszakadhatok ennek az országnak a börtönrácsai mögül - mert annak érzem őket. Mindenben akadályoznak. Az álmaimban, a vágyaimban, az életemben. Így Csehország felé pozitívan tekintek, jó lesz valami civilizáltat látni a kisváros sivár mindennapjai után. Valami fényeset, valami pompát. És bár nem igaz, hogy nem nevetek, mert igen. Mindig csal valami egy kis örömöt a napomba - de szeretnék igazán, őszintén felvihogni, ahogy mindig is tettem.