meet the blogger
with love ♡

Az erkély, ahova minden este, miután besötétedett kiálltunk, egy szál rövidnadrágban és melltartóban, néztük azt a néhány autót, amely elhaladt alattunk és beleüvöltöttünk az éjszakába. Ha behunyom a szemem érzem azt a kellemesen meleg langy szellőt és hallom a nevetésünket. Eszembe jut az Aranka - krém, amit a turmixgéppel vertünk fel és az égett popcorn, amit kiöntöttünk a gangról. A horrorfilmekre vagy arra a hajnali sétámra a fájós állkapcsommal, azután a zacskós levesre, amely csodát tett a gyomrunkkal. A tescozásra, kilenc vonalas, hét kockás és három szótár füzet - csodálom, hogy a biztonsági őrök nem tessékeltek ki minket, én kitessékeltem volna magunkat. Hogy villámgyorsan átszaladtunk Diával az utca túlsó oldalára és amikor jött Tóni bácsi mi meg haptákba vágtuk magunkat. Ó, mennyi minden eszembe jut! A mézes mogyoró zabálás a sátorban, maga a sátorépítés, a jet - ski parti Bogiék konyhájában, és Stella öve, amit kidobtam az erkélyről és másnap reggel ott lógott a szexi szomszéd fiú erkélyén - amit talán azóta is hord. Az összes palacsintázás és hajfestés ami után vérvörösek maradtak a tenyereim és WC tisztítóval próbáltuk levakarni. Szelli nevetése, amikor seggre ült a pálinkák előtt és az én hangom: "Elnézést, kedves, merre találom az energiaitalokat?". A locsogás az aszfalton alattunk négy emelettel, a Hannah Montana matricás mentolos Marlboro, a felvizezett tojáslikőr, Dia fekete ülepes nadrágja és a gyomorkeserű, istenemre, borzasztó volt. És ha egy picit előre ugrunk az időben, akkor két nap alatt megnéztük az összes Step Up filmet, először magyarul, azután angolul, feliratosan. A Tuti pecók forgatásra és amikor éjszaka zseblámpával körbesétáltuk az egész tanyát, a lódobogásra és a föld remegésére a strandpapucsos talpunk alatt. Tangapapucs és pizsama, a mocskos lábaink és a reggeli ébredés a fájós hátunkkal a sátrakban. Amikor én már csak a reggeli végére értem be a konyhába és Szelli egy nagy bögre forró teával várt, Ákos pedig azt mondta: "Aranyos vagy." Így, álmosan. Akkor olyan volt, mintha egy kis család lennénk. A locsolásra, a napozásra és a fagyűjtésre a szalonnasütéshez. Mindenre emlékszem. A lóra is, amelyik a farát a villanyoszlophoz dörzsölte és azon vihogtunk, hogy vajon milyen élvezetet lel abban a mozdulatban. Felmásztunk egy traktorra az éjszaka kellős közepén.
És ha az Olimpiára gondolok csak a hitvesi ágyra gondolok, a dezodorokra és Nándira, akin átment a labda. A Frédi - Béni szeletre és az odaégett rizsre, amit aztán megettünk, mert tocsogott a mézes - mustáros csirkében. Mennyire sírtam Bogi fonákja után és Dia hogy rohant velem a fürdőbe, hogy ne visítsak annyira. Történt ez az előtte éven. Hogy fértünk el Dia falatnyi szobájában négyen? Nem tudom. Ettük a zsíros marhapörköltet, és sétáltunk mezítláb az úton és én majdnem ráléptem egy nagy varangyos békára. Talán még jóval azelőtt volt, amikor Dia poszterei megsérültek, Bogi levágott hajára és a képekre vele. Amikor gofrit sütöttünk és csináltuk a challenge - t, mennyit tudok megrágni egyszerre, szektorokra osztottuk a lekvárt a tetején.
Annyira jó volt. És tiszta. A mi barátságunk végig tiszta volt - és én most is annak érzem. Dórival együtt. És furcsa, mindig is azt hajtogattam magamnak, Zsófi, te nem fogsz megváltozni, de közben úgy változtam, hogy észre sem vettem. Csak most visszatekintve látom, mennyire mások voltunk. Nem jók vagy rosszabbak, mások. Más dolgok voltak fontosak és mások most. De mindennek közepén most is itt vagyunk és az emlékeinket nem veheti el senki. Annak ellenére, hogy még mindig csak azt látom az egyetemi életben, az érettségiben, hogy elszakítanak a legfontosabb emberektől, már nem félek annyira. Kicsit talán már várom is. De szomorúsággal telik meg a mellkasom, amikor arra gondolok, hogy nem lesz közös dorm, reggeli készítés a többieknek, nem lesz kivel beosztani a mosogatást, mert egy android szobatárssal kell majd megrohadnom egy kollégiumban egy kényelmetlen ágyon, ahol minden idegen lesz, minden. Ahol nem lesz sem Dia, sem Bogi, sem Szelli, sem Dóri, nem lesz velem az illatuk és a hangjuk. És ötünk közül - sajnos - én vagyok a legragaszkodóbb, aki legszívesebben úgy döntene, hogy ő nem tanul tovább, hanem minden héten másik barátnőjét kíséri el másik városba. Mind közül ezt tartanám a legjobb ötletnek. Azok, akikkel majd egy előadásra kell járnom mind motiváltak lesznek. És én? Én nem. Mert semmi olyanom nem lesz, amiért csinálhatnám. Eddig azért meneteltem előre, hogy egy lakásban élhessünk, együtt, hogy együtt ebédelhessünk. És én nem akarok beilleszkedni egy olyan közösségbe, amelybe csak a muszáj miatt megyek. Aztán lehet, hogy jó lesz, nem lesz android a kolesztársam, finom lesz a kaja a menzán és mindenkivel jól kijövök majd. De hogy lehetne valami jó, amikor azok az emberek, akik a jót hozzák nincsenek velem? Gyűlölöm a változást. Mindig is utáltam. Így ennek a bejegyzésnek nem jó a vége. Mert nem lesz hajnali dinnye zabálás az ablakpárkányon, nem leszünk négyen egy padsorban és nem lesz kire mosolyogjak minden áldott reggel. Nem lesz.