meet the blogger
with love ♡

Avagy hogy éltem túl életem első és utolsó emelt szintű érettségijét. Úgy, hogy még mindig fogalmam sincs, mikor volt és mit zárt le a Drinápolyi béke. Az utolsó percekben az autóban még tételeket tanulgattam, azután behívtak és teljes mértékben megszűnt minden. Komolyan. Arra koncentráltam, hogy meggyőző legyen az ezerkétszáz wattos mosolyom, és ne azon agyaljak, hogy melyik tételt húzzam: a kezem magától nyúlt az első boríték felé, amelyet elkapott a tekintetem. Filozófián is így csináltam. Csak semmi nagyon akarás, mert abból tuti, hogy Drinápolyi béke lett volna.
Igazából mákom volt - vagy hogy szokták ezt mondani. Bevonzottam a sok - sok pozitív energiát, és annak ellenére, hogy már megérkezésemkor úgy éreztem magam, mintha vizsga után lennék próbáltam nem szétesni. Szóval az egész a szerencsén múlt. A tételem - középkori városfejlődés - már korábban kihúztam próbafeleléskor, és egész idő alatt kétszer olvastam el. Igazából elfelejtkeztem róla. Lehet ilyet? Így amikor megláttam a címét az első gondolatom az volt "Baszki, Zsófi, neked volt ilyen tételed?", a második meg az, hogy "Ezen egyszer már átrágtad magad élesben, minden ott van a fejedben." És ott volt. Megdöbbentő, de mikor csak egyetlen valamire kellett koncentrálnom minden jött, és amikor bezárult mögöttem az ajtó, másfél órával később elöntött az elégedettség, megérte minden délutánomból órákat áldozni arra, hogy sikerüljön. Fáradt lettem és ha akkor nem ehetek valamit, holtan esek össze - de szerencsére egy szénhidrát dús bigmek és egy csokis mekfríz mindettől megmentett.
A legszebb az egészben az volt, hogy büszke voltam mindarra, amit elmondtam. Soha nem voltam jó töris. Voltak olyan érdekesebb részek, amiket soha nem fogok elfelejteni, de nincs különösebb érzésem a politikához, meg az összefüggésekhez. Félévkor még a fakultációt is otthagytam. Aztán visszamentem. De megcsináltam. Annyira hihetetlen, hogy túl vagyok rajta. Vannak pillanatok, amikor elgondolkodom, vajon tuti biztos, hogy megvolt, vagy csak illúzió az egész és valójában kihúztam a Habsburg - magyar közjogi viszonyok változását a török együttélés idején. De tényleg leérettségiztem.

Viszont az angol és magyar még hátra van. Ami érdekes, mert angolul nagyjából két hónapja nem beszéltem, csak a swag angolt beszélem, azt is írott formában, rövidítésekkel. Szóval nem hiszem, hogy tudnék szituációzni és önállóan beszélni a plasztikai sebészetről vagy a géntechnológiáról. Magyarból pedig vannak olyan tételeink (homéroszi eposzok - wtf; Nagy László lírai forradalma what wtf) amelyekről nemhogy órán nem, de soha nem hallottam. De rajta vagyok az ügyön. Most még enyhe öniróniával vagyok képes a helyzetemen filozofálni, de ott a biztosok előtt természetesen egészen más lesz majd a kilátás a jövőmre, mint jelen pillanatban. Sokkal ijesztőbb és gyomorforgatóbb.

Próbáltatok már berúgni, és hiába ittatok, de nem ment? Hát.. én próbáltam. Pedig tényleg szeretem a gyümölcsvodkát. Az íze finom, és eléggé erős ahhoz, hogy egy ilyen gyengécske szervezetet, mint az enyém pár kis pohárka után az alkoholos mámorba taszítson. És most nem ment. Ötöt ittam meg, ami után tavaly nyáron a malomsoki pajtásaimmal a repcemezőben hömpölyögtünk és most még józanabb voltam, mint előtte. És valamikor az éjszaka közepén elbólintottam. Ülve. És arra ébredtem, hogy be vagyok rúgva, szédülök és nem érzem az ajkaim. Azután a lyányokkal kellemesen elcseverésztünk arról, milyen lehet az apás szülés és hasonló nőket mindig is izgató témákról, aztán annyira elkezdett fájni a fejem, hogy csendre intettem mindenkit és szerencsére elaludtak. Másnap pedig az egész koponyám szét akart repedni attól a fránya gyümölcslétől. Aigoo.

Mindennek egy hét múlva már semmi jelentősége nem lesz. Mármint nem a kudarcba fulladt részegedésünknek, hanem a középiskolának. Az egész egy nagy, kerekre zárt sztori lesz, amiről kezdetben majd beszélgetek az android vagy kevésbé android kolesztársammal, amiket felemlegetünk majd az itteniekkel, ami része lesz majd a leendő életemnek és majd az unokáim életének. De igazából vége lesz. És mégsem. A kezembe varrt yang fog összekötni Bogival, örökre. Az, hogy tesók vagyunk Diával. És ez most úgy hangzik, mintha búcsúznék. Pedig tökre nem. Még csak most kezdődik a legnagyobb buli, aminek együtt részesei lehetünk.