meet the blogger
with love ♡

Volt egy bőröndöm. Egy kézi koffer, azt hiszem sárga színű volt, műanyag fedelű és fémcsattal lehetett nyitni és zárni. Abban az időben minden annyira egyszerű volt. Egyszerű dolgok érdekeltek, a kiskutyáim, a naplóírás, a tini magazinok és a lepkevadászat. Igen, voltak pillangóim, sáskáim, pókot is fogtam és bizarr, de a nagypapám hungarocell lapokkal kibélelte nekem a bőröndöt és különböző fejű gombostűkkel felszurkáltam az állatokat. Szép gyűjtemény volt. Annak ellenére, hogy abban az időben nem igazán voltak barátaim, - legalábbis legjobb barátnőm nem volt, és bennem ez nagyon mély nyomott hagyott - , de jó érzésekkel gondolok vissza azokra a pillanatokra. A polcon a rovarok mellett voltak a különféle lóápoló kellékeim, mint a kefék, fésűk. Akkoriban nagyon szerettem volna egy saját lovat. Egy igazi versenytelivért, rugalmas, csudálatos izmokkal és magabiztos megjelenéssel. Sokszor magamat is ilyennek érzem: büszke kiállásúnak és szilárdnak, akire felnéznek. De az a baj a versenylovakkal, hogy nagyon kevesen értenek hozzájuk. És velem is ez lehet a "gond": alig ismerek olyanokat, akik tudják, ki vagyok. Nem csak találgatnak és behatárolnak, megpróbálnak megváltoztatni, hanem elfogadják, hogy igen, gyakran külön figyelmet kell rám fordítani, nem többet, hanem másfélét, és ezért nagyon hálás vagyok. Sajnálom azt a sok konfliktust, de már nem szeretném megoldani a problémákat. Már nem érdekelnek. Csak azokra szeretnék időt fordítani, akik felismerik azt, hogy engem képtelenség átformálni valami olyanná, ami nem vagyok. Eddig nem történt olyan az életemben, ami elvette volna a kedvem egy olyan létfontosságú dologtól, mint az éneklés. De lám, lám, most ez is sikerült.