meet the blogger
with love ♡

Somogyi Zsófia Zsóka első helyzetjelentése, a Dayka Gábor utcából, innen a negyedik emeletről, ahova mindig felhallatszik a Budaörsi út zaja. Először is, szeretném megköszönni nagymamámnak, hogy a pörköltje az ötödik napon is ugyanolyan finom, apukámnak és anyukámnak, akik kibírják a mindennapos telefonálgatásaim, akik nem kapnak agyvérzést, amikor tizennyolcezret költök egy kabátra és a testvéremnek, aki nagyon - nagyon hiányzik most, hogy nem láthatom minden nap. Boginak, aki minden üzenetemre készségesen válaszol. Rékának és Fanninak. Csak úgy. Köszönöm!

Megszoktam. Azt, hogy nincs saját szobám, a szomszédok bútortologatásait, az ágyam keménységét és a port, ami mindenhol van. A lépcsőzést még annyira nem, de legalább már nincs izomlázam. A kaktuszom egyenlőre haldoklik és hiába próbálom nem öntözni a földje egyszerűen mindig száraz, és egy kicsit mindig megitatom az ablakban már hetvenmilliószor felforrt Natur Aquaval. Lehet, hogy ez a baj.

Valójában nagyon modern környezetben élek, tulajdonképpen azon kívül, hogy egy légtérben vannak az ágyaink nem tűnik fel, hogy kollégium, mivel saját fürdőszobánk van (külön helyiségben elhelyezett toilet - tel!!!!!!!!!!!) és csak akkor kell elhagynunk a kis kuckónkat, ha főzni szeretnénk valami finomat. Az egyetlen dolog, ami zavaró, az a rengeteg porcica (vagy pormamut, ha a méreteket szeretném hangsúlyozni), ami beborítja a padlót, mivel nincsenek takarító eszközeink és egyikünk sem hurcolná haza szívesen a helyi járaton a partvist és társait. Ezért első alkalommal a szobaszervizre fogunk hagyatkozni, azután majd autóval hozok mindenfélét, hogy ne kelljen állandóan cipőben lennünk idebent is.

A mai utolsó előadásomon illetve a művtörin kívül minden nagyon érdekesnek tűnik, kiemelném a retorika - kommunikációt és a filozófiát, de ugyanígy beszélhetnék a filmelméletről is, vagy bármely másikról. A gyakorlatot kifejezetten várom, az interjú készítést és azt, amivel foglalkozni szeretnék, mindent, ami az újságíráshoz, íráshoz köt! Bár én vagyok a legfiatalabb, nem bánom, szorgalmas leszek és a tanárnő egyébként is nagyon kompromisszumképesnek tűnik.

A város maga lenyűgöz, a nyüzsgés és az élet, ami egyébként odahaza nincs meg. De nem kedvelem az embereket, akik sznobok. Nem a fiatalság, a felnőttek. Nem mosolyognak, a buszon, és bármely másik tömegközlekedési eszközön csak merednek maguk elé, és bárkiről megmondod egyetlen gesztus alapján, pesti - e vagy sem. A boltokban nem köszönnek, csak a biztonsági őrök üdvözölnek a "Tudjuk, hogy lopsz!"  arckifejezésükkel, és egyébként semmit sem köszönnek meg, sehol. Lökdösődnek, nem hordanak esernyőt esőben és csak úgy leülnek melléd akárhová. Persze, ez nekem azért furcsa, mert nem ebben nőttem fel és majd hozzászokok ahhoz a világhoz, ami itt van. De egyenlőre süt rólam, hogy nem idevalósi vagyok, mindenki megnéz, kinéz magának, bárhova megyek. A hajléktalanokat sem vagyok képes elviselni, rosszul érzem magam tőlük, fáj a szívem, ha rájuk nézek, de egyszerűen nem tudom nem bámulni őket. Talán egy napon képes leszek úgy elmenni mellettük, hogy tudomást sem veszek róluk.

Most készülődöm Rékához, Bogi egy órája indult Szombathelyről és végre egy teljes hét után láthatom! Ez a legnehezebb az egészben, a kötődés, egyszerre nehéz és jó érzés úgy felkelni minden nap, hogy bár nincs mellettem, de csak ránézek a tetoválásomra és tudom, hogy a mi barátságunk örökre szól. Ezt bizonyítandó fél tízre ideér és csapunk egy elő bulit, hogy Hencsi születésnapját holnap kellőképp megünnepelhessük!

Lábjegyzetnek leírnám még, hogy első nap rossz villamosra szálltam és MINDIG rendetlenség van az asztalomon.  #partyon