Tizenkilenc éves, akinek jellegzetessége a messy bun . Pápa, Budapest, Neverland. Zöld szemű, aranyhajú. Tősgyökeres bölcsészpalánta, de énekelni tud leginkább. Hangosan nevet, nagyon pici, ugyanakkor nagyon nagy. Narancsos sör, facirmik, macskamánia. Cicafiúk. Kókusz minden mennyiségben. Ismeretlen zenék, jázmin zöld tea, YANG. Én nem tudok kört, én csak napocskát tudok rajzolni.

További finomságok:
Tumblr
Twitter
Instagram

A gólyatábor nem sikerült. Én nagyon szerettem volna, de valójában végig ott volt bennem az érzés: nem nekem való. Bizakodva mentem, de megkönnyebbülve jöttem. A nagy bulik, a részegedés, és leginkább a sok ismeretlen arc nem nekem valók. Igen, egy szociális zsákutca vagyok, de nem kedvelem túlzottan az embereket. Nem elutasító vagy bunkó vagyok másokkal szemben, hanem tartózkodó. Ismerkedni nem szeretek. Hosszú - hosszú időnek el kell telnie, amíg képes vagyok megnyílni másoknak. Van egy zónám, amiből képtelen vagyok kilépni. Amikor összecsomagoltam a bőröndöm azt hittem most az egyszer menni fog. Hát nem ment. Szóval, azon kívül, hogy az elejétől kezdve nem rajongtam azért, hogy el kell szakadnom a barátnőimtől, - amit igen, még mindig csak én nem tudok feldolgozni egyedül -, jött ez a rengeteg vadidegen partiarc és besokalltam. Így kezdtem egyetemi pályafutásom, valljuk be, nem túl fényesen és főleg nem biztatóan. 

Ezek után mondanom sem kell, a maradék pozitív hozzáállásom a "de jó lesz egyetemistának lenni" projekthez is elszállt. Még sírtam is, pedig nem akartam. Így a beiratkozás előtti napokban tényleg azon gondolkodtam, hogy jövedelmezőbb és sokkal egyszerűbb lenne elmennem dolgozni akárhova, mint végigszenvedni minimum három évet egy olyan helyen, amelyet igazából testem - lelkem nem kíván. Anya ennél a pontnál jegyezte meg, miszerint egy hálátlan dög vagyok, mert sok ember összetenné a két kezét, ha az ország legjobb egyetemén tanulhatna. Ezért összeszedtem magam, letettem az utcaseprői vagy bármilyen más karrieremről és egy kamu mosollyal felültem a vonatra csütörtök délután, hogy aztán másnap hivatalosan is egyetemi polgárrá avanzsáljanak. Aztán az éjszakai buli Rékával és Hencsivel annyira jól sikerült (korábbi bejegyzés, Budapest tripes cimbik), hogy egészen elfelejtettem, mennyire utálom ezt az egész helyzetet és de jó lesz majd együtt szaladgálni, ha én is fővárosi lányka leszek. És ezt még az az iszonyatos másnaposság sem gyűrte le, amivel ébredtem és jelentem: ebben a pillanatban, most egészen tetszik, hogy szabad bölcsész leszek. Nem az emberek, akiket valamilyen szinten ismernem kell majd, ha nem akarok megpusztulni a magányban. Hanem az érzés, hogy a családom történetében (milyen költői és magasztos) először, megismételhetetlenül és utánozhatatlanul én leszek az első, aki felsőoktatásban részt vesz, bármilyen kilátástalannak is ítéltem korábban (és ítélem most is, haha). És persze sokat nyomott a latban Fannival és Lilivel közös szobánk, az, hogy Szelli és Dórika öt perce fognak lakni tőlem és ma már egyeztettünk, mikor megyünk hétfőn városnézésre. Sammer és a gazdijai és Kata, egyetlen ismerősöm és őszinte reményem az "osztálytársaim" közül. Ha pedig mindezt összeszámolom, az már hét ember (plusz Samu, az már nyolc), amely bőven meghaladja azt a barátkozási küszöböt, amit egyébként a személyiségem elbír. Nem leszek egyedül. Tényleg örülnöm kellene. És esküszöm, fogok is, amint egy kicsit sikerül belerázódnom abba, hogy távol legyek azoktól, akiket igazán szeretek, hogy most nem ők az elsődlegesek, hanem az, hogy egy új, majdhogynem társadalomba képes legyek beilleszkedni, bármennyire is szeretnék hanyatt - homlok rohanni, amíg a lábaim bírják. Igen, megfutamodásban mindig is kiváló voltam.

Így születésnapom alkalmából megígérem, kitartó leszek, és nem kételkedem többé magamban, bennünk és a céljaimban. Nehéz lesz, de basszus, akkor az érettségit is lehetetlennek tartottuk. És lám, itt vagyunk: level 2. Csak szeretnék sikeresen beköltözni a koliba, felvenni a tárgyaimat, túlélni az embereket, akik körülvesznek és életben maradni. Embernek maradni, aki tudja, hogy egy nyolcszáz lelket számláló faluból indult, ahol mindent kenyérrel esznek az emberek. Van egy hatalmas közhely, amely azonban nagy igazságtartalmú: minden kezdet nehéz. Hát, szerintem a pokolian szó még elfért volna ebben a mondatban, de sebaj, így is jó lesz. 

Tulajdonképpen egy teljes poston keresztül beszéltem a semmiről, aminek se eleje, se vége, de ennek oka, hogy egyenlőre én sem tudom, miben is vagyok most és merre tartok pontosan. De felvázoltam ezt a lehetséges verziót, amelyhez szeretném tartani magam. Nem szeretnék többet szomorú lenni, mert az utóbbi pár napban az voltam, és nem áll jól nekem ez a depresszív hangulat. Jön a kedvenc évszakom, még el sem kezdődött a szemeszter, de máris tele vagyok ismerős arcokkal, nem tudom, mit kívánhatnék még. Kitartást, és erőt, igen. Azt kívánok! És ezennel elfújtam mind a tizenkilenc képzeletbeli gyertyát a szintén képzeletbeli tortámon. 

Utóirat: megkaptam életem első igazi barátság kaktuszát, a legédibb kaktuszfiút a világon és akit Jeff Changnek hívnak.