meet the blogger
with love ♡

Kis történet arról, hogy egyetemistának lenni mégsem olyan rossz, - avagy miként szerettem bele Budapestbe.

Tényleg nem hittem, hogy ez a bejegyzés még kettőezer - tizenháromban megszületik. Talán elhamarkodottan iszom a medve bőrére, de már második hete nem jutott eszembe munkát keresni, és bevágtatni a tanulmányi osztályra, hogy szeretnék kiiratkozni becses intézményükből, ami valljuk be, nagyon jó jel. Soha nem lesz olyan, mint a középiskola volt, ami eleinte kiborított. De ahogy másokkal beszélgettem ez nem egyedül az én saját, individuális problémám, egyszerűen mindenki úgy gondolja, hogy itt nagy ritkaságszámba mennek az igaz barátságok és a jó közösségek. Nem azt mondom, hogy lehetetlen. De nekem az az egyetlen ismerős a kampuszon elég. És most tűnhetek szánalmasnak, antiszociálisnak, strébernek, bárminek. Már megtaláltam a barátaim. Különben is. A barátaim szó annyira lekicsinyítő. Megtaláltam azokat, akikben bízom.

A nap fénypontja mindig a Duna. Imádok ott villamosozni. Imádom a reggeli Dunát, a napfénytől csillogó Dunát  délben és az esti  Dunát, amikor szól a zene a fülemben és a folyó álmosan hömpölyög alattunk. Szeretem a ködös reggeleket és a szabad helyet a negyvenkilencesen. Azokat az éjszakákat, amikor kimerült vagyok és jót alszom. A Rékával eltöltött délutánokat, a Wesselényi utca környékét és azt, hogy egy icipicit önálló vagyok. Szeretem az érzést, hogy ebben a hatalmas nyüzsgésben sem rohanok, - kivéve, ha reggelente túl sokáig bámulok le a negyedikről kávézás közben, - és azt a pillanatot, amikor vége az utolsó előadásomnak délutánonként.

A kedd a leghosszabb nap, a szerda este pedig a legkönnyebb és egyben legnehezebb. A tudat, hogy másnap már ismét a saját ágyamban alhatok felemelő, hogy láthatom a családomat és visszabújhatok a komfortzónámba pedig igencsak csalogató.

És amikor bölcsészettudományokról tíz perccel korábban elmenekülök, hogy visszaérve Budára foghassam a bőröndöm és rohanhassak Kelenföldre, boldog vagyok. Őszintén mondom, hogy szeretek itt lenni. De elképzelhetetlen az az izgalom, amikor végre felszállhatok a gyorsvonatra és tudom, hogy két és fél óra múlva otthon vagyok. Mert bár valamilyen szinten ez is az otthonom, el tudtam fogadni azt, hogy itt élek, de az más. Az az igazi.

Mindig is ez lesz, a mámor, hogy hazamehetek és az eltökéltség minden hétfőn, amikor visszajövök. Kicsit olyan, mintha két darabra szakadtam volna. Az egyik felem képes felvenni ezt a tempót és elfelejteni azt, hogy mindez másképp, sokkal jobban is történhetett volna. De a másik Zsófi minden hétfőn ott ragad a tizenötödik vágányon és várja a csütörtököt, amikor megkönnyebbülten újjáéledhet, hogy valójában nincs is semmi baj.